Indulás és érkezés



Levegőben...

Megpróbáljuk? Némi gondolkodás után döntöttünk és apa megpályázta az amerikai ösztöndíjat… Aztán elnyerte…. És jött a készülődés. Megy az egész család, három gyerekkel, azaz extrém magas szintű macerára felkészülni! Csak néhány fontosabb intéznivaló: vízum, ösztöndíjhoz kapcsolódó papírmunka, gyerekeknek iskolát nézni, lakás keresése és bérlése, otthoni ügyek rendezése, egyeztetés munkahelyeken, gyerekek sulijában, védőnővel és háziorvossal, oltások beadása, lakás és kocsi rendezése, amerikai egészségbiztosítás, repülőjegyek vásárlása stb. Valamint a nem várt intéznivalók és a hirtelen felbukkanó kiadások, mert a váratlanul felmerülő fizetnivalók és a láthatatlan költségek (a small fee of…egy kis plusz díj…) bizony minden sarkon ott vártak és kíméletlenül lecsaptak ránk. Úgyhogy a megpróbáltatások után kissé megtépázva, de végül minden feltételnek eleget téve ott álltunk szeptember közepén, telve reményekkel és aggodalommal indulásra készen.

Amszterdam, repülőtér

És akkor jött az utazás. Ébresztő hajnali 3-kor, két órás repülőút Amszterdamig, sima ügy, legkisebb gyerkőc aludt, a többiek élvezték, hurrá! Aztán következett a négy órás várakozás, amitől kicsit tartottunk, de egy holland focilabda képében megvásároltuk a nyugalmunkat és nagy segítséget jelentett a mikroszkopikus méretű, de a gyerekeknek nagy örömet okozó játszóház is. Gyorsan repült az idő, már szálltunk is a következő gépre, irány Washington, kb. 9 óra! És ez az út is viszonylag egyszerűen zajlott, bár egy idő után kiderült, hogy a mese- és filmnézés sem vicces a végtelenségig, úgyhogy itt már volt nagy járkálgatás a gépen, a figyelemelterelő és szórakoztató hadműveletek egész sorát villantottuk, de az út második felében a legtöbbször elhangzó mondatok elkerülhetetlenül a „Mikor érünk már oda?” és „Meddig megyünk még?” illetve „Mikor repülünk haza?” voltak. De azért valahogy mindenki megértette, hogy nincs más választás, csak a végállomáson van kiszállás, úgyhogy hősiesen véghezvitte a csapat a nagy utazást.

Az igazi megpróbáltatás azonban a leszállás után következett, mivel a tetemes mennyiségű kézipoggyászunkkal és igen fáradt önmagunkkal több, mint két órát kellett hosszasan sorban állni és itt már tényleg nagyon nyüglődött mindenki, plusz tényleg megszakadni készültünk a bőröndjeink és legkisebb gyermekünk súlya alatt, úgyhogy nagyon örültünk mire végre bebocsájtást nyertünk az országba. De még itt sem a happyend következett, mert kifogtunk egy totálisan, fatálisan taxi-idegen taxist, aki végtelenül nyugodtan vezetett minket bele az ismeretlenbe, azaz abszolút helyismeret nélkül alig nyomta a gázt a kábé jó irányba, úgyhogy a végén már mi mondtuk, hogy merre hány méter, mert szerencsére otthon a google map-en már alaposan kitanulmányoztuk a környéket. Mivel időre kellett érkeznünk, hogy átvegyük a kulcsokat, így próbáltuk érzékeltetni vele, hogy fontos volna kicsit gyorsabban és célirányosan haladnunk, de ez nem zavarta, végül tényleg az utolsó pillanatban sikerült megérkeznünk és megnyugodnunk és ledobni a cuccokat és hulla fáradtan álomba merülni, úgyhogy végre tényleg elérkezett a happyend. Ami igazából csak a kezdet;) Hello Amerika!