Sokszínű az iskolai élet, a diákok a világ minden tájáról érkeznek |
Na,
igen. Ez volt a legkritikusabb tényező,
ez volt a legnagyobb megfontolás tárgya. Mert vannak dolgok, amikre fel lehet
készülni, a papírmunkákat elő lehet készíteni, sok dolognak utána lehet nézni,
már otthonról el lehet bizonyos dolgokat intézni. A gyerekek esetében is
alaposan körbejártunk mindent (oltások, iskola stb.) és amit lehet megtettünk
otthonról, de azt, hogy egy gyerek hogy fogja viselni, hogy fog tudni megbirkózni
a sok újdonsággal, az állandó idegen nyelvi környezettel, a sok tanulnivalóval,
az egészen más kultúrával stb., nos, ezt nem lehet előre megjósolni és nem lehet rá felkészülni. (Legkisebbünk
miatt aggódtunk a legkevésbé, hisz őt érinti legkevésbé a változás, ugyanúgy
otthon van velem akárhol is vagyunk.) Úgyhogy leginkább ilyen kérdések
fogalmazódtak meg bennünk: Kirángassuk-e
őket a jól megszokott környezetükből, az iskolából? Milyen lesz nekik távol
a nagyszülőktől, családtagoktól és a legjobb barátoktól? Mennyire viseli meg
őket, hogy nem mehetnek az imádott fociedzésekre, a nagyon szeretett edzőhöz,
az igazi barát-csapattársakhoz és nem tudnak részt venni a meccseken? Közben
pedig az ügy mellet szólt, hogy megtanulják
a nyelvet, látnak és megtapasztalnak egy egészen új világot és megtanulnak
benne boldogulni, remélhetőleg sok pozitív élményt szereznek, magabiztosabbak
lesznek, megtanulnak jobban bízni a képességeikben és később is, ha új
helyzettel és kihívással találják magukat szemben, akkor bátrabban állnak elébe
és talán könnyebben boldogulnak úgy általában is.
Meghallgattuk
azt is, hogy mit mondanak mások. A legtöbben ilyesmiket mondtak, hogy
„Atyaisten, még két gyerekkel is macerás elmenni a Balatonig, biztos nem mennék
el három gyerekkel ilyen messzire”. (És persze tényleg macerás.) És voltak
néhányan, tényleg nagyon kevesen, akik azt mondták „Hajrá!”. Érdekes, hogy pont
azok voltak bíztatóak és támogatóak, akik már voltak külföldön vagy most is ott
élnek (felvettük a kapcsolatot Amerikában élő magyarokkal és tőlük is
tudakozódtunk), na, ők egyenesen azt mondták, hogy „Szuper lesz, nagyon jól
fogjátok érezni magunkat!”.
Az
ember persze ismeri a gyerekeit, de azt gondoltuk, hogy felnőtt emberek is
másképp „működnek” egy ismeretlen, idegen, esetleg félelmetes helyzetben, akkor
azért a „ugyan már, a gyerekek rugalmasak, könnyen alkalmazkodnak”-féle érvek
elég gyengék, vagy így van, vagy nem. A mi helyzetünket ráadásul az is
bonyolította a nulla nyelvismert mellett, hogy hallási problémák is vannak. Na,
ezt aztán tényleg nem lehet megmondani, hogy mi lesz egy gyerekkel idegen
környezetben, ha nem tud nyelvet, az átlagosnál rosszabbul hallja a környezetét
stb. Viszont a gondolkodás és a pro-kontra érvek sorakoztatása sem visz
közelebb a bizonyossághoz sem egyik, sem másik irányba. Ez pontosan az a
szituáció, amikor csak akkor tudod meg, hogy megbirkózol-e egy feladattal, ha
kipróbálod. Lehet beszélni a biciklizésről, meg az úszásról, de ettől még nem
fogsz tudni biciklizni és úszni, valamint a mézédest is csak akkor érted, ha
már kóstoltad a mézet. Úgyhogy arra jutottunk, hogy akármennyit
gondolkodhatunk, akkor sem leszünk beljebb, viszont ez egy óriási lehetőség,
jóval nagyobb, mint amekkora kockázat, és a
rövid távon felmerülő nehézségeket messze kompenzálják a hosszú távú nyereségek.
Felvérteztük hát magunkat, volt egy vészterv (visszafelé is megvettük a
repjegyet), arra az esetre, ha tényleg pocsékul sülne el a kísérlet, de végül félelmeinknél
nagyobb volt a bizalmunk a gyerekeinkben, abban, hogy minden megoldható, hogy együtt és egymást támogatva meg tudjuk
csinálni, hogy talán ez a legtöbb, amit adhatunk a gyerekeinknek, úgyhogy
ugrottunk egy nagyot és itt vagyunk.
"Felrajzoltuk" magunkat az iskolai faliújságra |
Most
már tudjuk és mondhatjuk, hogy minden a tervek szerint alakul(t). A
maceratényezők valóban számottevőek, de a gyerekek nagyon jól vették az
akadályt, szeretnek suliba járni és élveznek minden napot. A suliban
megragadnak minden lehetőséget, hogy megdicsérjék őket, kitüntetéseket és
okleveleket halmoznak azért is, mert valóban ügyesek, és azért is, mert
igyekeznek őket bíztatni és segíteni. Az iskolában rengeteg támogatást kapnak,
korábban is írtuk, hogy külön felzárkóztató nyelvórákat kapnak és ez teljesen
átlagos, be van építve a tanmenetbe. Szóban nem kérik tőlük számon a
tananyagot, dolgozatot viszont rendszeresen írnak (meglehetősen sokat), de
mindig annak figyelembevételével, hogy éppen hol tartanak a nyelvtanulásban. A
fejlődés látványos, főleg a legnagyobbiknál (middle school), ott több a nyelvóra,
de mindketten rendkívül jól boldogulnak
és ez őket is lelkesedéssel tölti el. Nagyon jól érzik magukat nagyok és
kicsi (ő nagyokat játszik a játszótéren) egyaránt, és ha elhozhatnánk a családot és a legkedvesebb barátokat,
akkor aztán tényleg nem hiányozna semmi és teljes volna a boldogságuk, úgyhogy
ezt leszámítva (sajnos?) úgy tűnik, egyáltalán nem bánják, hogy „kiráncigáltuk
őket a régi, jól megszokott környezetükből”. Persze azt is nagyon várják, hogy
nyáron mehessenek az otthoni focitáborba, lehetőleg mindegyik turnusbanJ. Ugyanakkor itt is alakulnak a
barátságok, többször voltunk már vendégségben is, rengeteget fociznak a
szomszédos parkban és az iskolában, sokat vagyunk együtt, sokat kirakózunk és
olvasunk, nagyokat kirándulunk hétvégenként, nyugalom és békesség veszi őket körül.
Magyar-amerikai foci a parkban |
Nyugodtan
állíthatjuk, hogy nekünk ez a húzás nagyon bejött. Tudjuk, hogy másképp is
elsülhetett volna és biztos vannak ellenpéldák is, de a miénk azt igazolja,
hogy az élet ott kezdődik, ahol a komfortzóna véget ér, sok-sok nehézségen át
sikerült jó vágányra kerülnünk. Mindannyian nagyon jól érezzük magunkat, öröm látni, ahogy a gyerekek is élvezik a
helyzetet és az már a bónusz, hogy tökéletesen megtanulhatják a nyelvet (ha végül elég sokáig maradunk). Ezzel már
önmagában is olyasmit adhatunk nekik, amit otthon a leggondosabb törődéssel,
akármennyi pénz, idő- és energiaráfordítással sem tudtunk volna megadni,
ráadásul támogató és pozitív légkör
veszi őket körül, valamint egészséges önbizalomra és az élet éléséhez szükséges
bátorságra tesznek szert.
Indulásunk
előtt olvastuk és nagyon megszerettük azt a meseelemzésből vett fordulatot,
hogy a sárkányt (=kihívást,
nehézséget) nem lekaszabolni kell és főleg nem elfutni előle, hanem meg kell szelídíteni, mert amikor a barátunk
lesz, akkor vele együtt, az ő általa nyert képességekkel sokkal többre leszünk
képesek, mint korábban, nélküle. Nekünk most ez a sárkány-szelídítő programunk
és talán már félig a barátunk:)
Köszönjük
mindenkinek, aki drukkol(t) nekünk, mi pedig mindenki sárkány-szelídítő
programjához egy nagy, bátorító „Hajrát!” kiáltunk!
Sziasztok! A Határátkelőn keresztül találtam meg a blogotokat. Elolvastam minden posztot a kezdettől idáig. Nagyon érdekes, csk így tovább!
VálaszTörlésNagyon örülünk és köszi! Igyekszünk így tovább... :)
Törlés